Őzse Attila fotós az élő példa arra, hogy a fegyelmezettség és a kreativitás nem zárja ki egymást. Sőt. Talán pont az életébe vitt rendszer teszi lehetővé, hogy kibontakoztathassa a tehetségét. Ő az, aki reggel mindig ugyanakkor jön be, szigorúan végigdolgozza a napját, és közben mégis kreatív munkák kerülnek ki a keze alól. Ja, és a KAPTÁR fotósa is egyben.
Ismerünk régóta, nyugodtan mondhatjuk, ilyen jó értelemben vett megszállott embert, keveset ismerünk. Az életedben mintha a fotózás lenne mindennek az alfája és omegája. Helyes ez a meglátás?
Az tény, hogy a család otthoni fényképezőgépe mindig a kezemben volt, mert egyszerűen nagyon érdekelt. 17 évesen kezdtem, és folyamatosan fotóztam. Volt, hogy egy éjszakán át azt fényképeztem, hogy milyen a havas utca Gyöngyösön, és reggel hatra értem haza, szétfagyva. Ennek akkor lett jelentősége, amikor a nem túl jól sikerült érettségim után elvégeztem egy gépgyártástechnikusi sulit, aztán elkezdtem dolgozni, és az első két hónap kábé olyan volt,mintha péklapáttal fejbe vágtak volna. Akkor realizáltam, hogy mi az a felnőtt élet, amikor anyuka nem teszi eléd a kaját minden délben, hanem pénzt kell keresni a gyárban. Világos volt, hogy én ezt így nem akarom csinálni, és elkezdtem gondolkodni, hogy esetleg a fotózással lehetne-e pénzt keresni, vagy hogy is van ez. Kamu email címekkel árajánlatot kértem profi fotósoktól, és csak ültem döbbenten a gép előtt: hogy ezzel ilyen jól lehet keresni, ha az ember befut? Úgyhogy összegyűjtöttem az első fényképezőgépemre a pénzt, és eljöttem a gyárból.
Eddig egyszerű, innen szoktak következni a bonyodalmak.
Szerencsém volt, mert egy barátom megkeresett azzal, hogy egy szállodába lenne szükség állandó fotósra, és felvett maga mellé alvállalkozónak. Ezután abba a problémába ütköztem, hogy nem volt fotós végzettségem, ugyanis a fotózás OKJ köteles. Hála az égnek jött egy felnőttképzési lehetőség és viszonylag gyorsan sikerült elvégeznem egy OKJ fotós sulit, és meg is tudtam kezdeni a munkát a szállodában. Így kerültem egy gyárból az ötcsillagos szállodába, ami totális kultúrsokk volt: egyszer az egyik ebédelő vendégnek – jólnevelt gyöngyösi fiúhoz méltón – felvettem a földről a leesett villáját, és odanyújtottam neki, hogy folytassa vele az evést. A pincér szépen elnézést kért a vendégtől, engem elvezetett, a konyha meg azon röhögött egy hétig, hogy a negyvenezres ebédjét a földről felvett villával kellett volna a vendégnek megennie… de egyébként ez a munka legalább három évig fix jövedelmet jelentett, és mellette tudtam még más munkákat is vállalni, és legfőképpen tanulni.
Teljesen autodidakta módon tanultál fotózni?
Igen, mindent magamtól. Nem szeretek olyan dolgokat tanulni, amikről nem tudom, hogy lesz-e rájuk szükségem. Mindig ahhoz tanulok hozzá, amilyen feladatom van éppen. De a szállodában gyakorlatilag három éven keresztül rengeteget fotóztam, minden fényben, minden évszakban, szóval jó iskola volt.
Aztán volt egy filmes kitérőd is, ha jól tudom.
Igen, reklámfilmeket csináltam, de amikor döntenem kellett, hogy film vagy fotózás, akkor a fotó mellett döntöttem. A filmezés mégis nagyon hasznos volt, mert az a fotózáshoz képest hatalmas ugrás, ezerszer bonyolultabb. Nem mellesleg ekkor döbbentem rá arra is, hogy milyen fontos az üzleti tervezés. Úgyhogy amikor döntöttem, azt is elhatároztam, hogy megtanulom a marketinget, az üzleti terv készítését és hasonlókat. Kurzusokat végeztem, rengeteget tanultam. Tavaly írtam meg az első részletes stratégiai tervemet, és annyira belejöttem, hogy ma már 2-3 évben is tudok előre gondolkodni. Az idei évtől várom azt, hogy a tavaly megtanultak beérjenek és gyümölcsöt hozzanak.
Valószínűleg egy nagyon kicsi szobában elférne a világ összes fotósa, aki üzleti tervet készít. Nem túl tipikus.
Van, aki azt mondja, hogy már üzletember lettem, de nem igaz, hogy csak a bizniszt csinálom,én a marketingben is alkotói folyamatot látok. Ha valamiben meglátom az ötletet és élvezem,akkor szívesen csinálom. És ha nem sikerül, soha nem másban, a körülményekben keresem a hibát, hanem tanulni akarok belőle. De egyébként soha nincs bennem félelem attól, hogy nem sikerül valami.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy közben belevágtál egy fotóskereső weboldalba is. Működik még?
Él még, de már nem fejlesztjük. Az akkora zakó volt, hogy fél évig meg voltam reccsenve tőle. Minden létező hibát elkövettem, amit lehet. A gatyám is ráment, eladtam az autómat is,viszont rájöttem, hogy nagyon keményen rá kell állni egy dologra és nem szabad letérni az útról. Valójában kisebb koromban sem a fotózás volt a fontos, hanem az, hogy legyen valami komoly dolog, amit csinálok, ami örömmel tölt el, amiben minden nap fejlődhetek. Akkor elhatároztam, hogy mindig fogok csinálni éves tervet, amivel tulajdonképpen minden évben egyszer, decemberben lehetőséget adok magamnak arra, hogy újratervezzem a dolgaimat. De ugrálni nem fogok egyik dologból a másikba, mert azt nem szabad.
Van a fotózásnak olyan területe, amit különösen szeretsz?
Már nem azért csinálom, mert magát a fotózást szeretem, hanem az embereket, akiket megismerek közben. Igen, valójában inspiráló embereket keresek. Nagyon szívesen elmegyek ételt is fotózni, ha a séf olyan, aki megmozgat, akitől tanulni tudok. Most éppen a kreatív portréfotózást szeretem a legjobban. Ez egy új szolgáltatás, azt jelenti, hogy egyetlen képet csinálok emberekről, az viszont tökéletesen leírja, hogy az alany mivel foglalkozik. Az OtthonCentrum értékesítőiről például cápaszerű portrékat csináltam, nagylátószöggel, teljesen közel menve hozzájuk, és a képek végül szerintem tökéletesen átadták azt, amit egy ingatlanos csinál.
A fotósokat valamennyire bohémeknek képzeli az ember, te viszont minden reggel pontosan itt vagy, erre mindig lehet számítani.
Nekem nagy szükségem van a rendre és a következetességre pont azért, mert egyébként hajlamos lennék elkalandozni. Reggel felkelek fél nyolckor, kilenckor itt vagyok a KAPTÁRban és dolgozom. Ha otthon lennék, akkor tuti szétfolyna a napom. De ezt az egész coworkingelést is meg kellett tanulnom különben. Látni kell, hogy mi a különbség a wifis kávézó és a coworking iroda, mondjuk a KAPTÁR között. Fél évembe telt, mire rájöttem, hogy egyébként azon kívül, hogy fölmegyek a helyemre, itt vannak más emberek is. És akkor elkezdett kinyílni a világ, mert egyébként én soha nem voltam annyira netwörkölős típus. De itt van egy olyan közösség, amiből az ember komoly hozzáadott értéket tud kivenni akár üzleti, akár emberi értelemben is.
Ha kíváncsi vagy Attila munkáira, itt megnézheted őket: www.ozseattila.com
Portréfotózással kapcsolatban pedig itt tudtok érdeklődni nála: https://www.portrefotosok.hu/
