Az örök kívülálló, aki megtalálta a helyét

 

Megvan az a KAPTÁRos fazon, aki folyton Caramel plakátokkal a hóna alatt mászkál? Ő Balassa János, az InConcert tulajdonosa, akinek a Caramel brandet köszönhetjük. A diplomata apa kisfiának útja a szórakoztatóiparig a közgazdász- és bankvilágon, véletlen találkozásokon és kontinenseken át vezetett.

 

A bankszektorból azért nem evidens az átjárás abba a világba, ahol most mozogsz.
Tényleg nem, de az én életemben a logikátlan fordulatok és a véletlen találkozások a legnagyobb természetességgel és szerencsére úgy követték egymást, hogy mindig jó felé kanyarodott az utam. Az öt év, amit apám kiküldetése révén kisgyerekként New Yorkban töltöttem nem csak az angoltudásomat alapozta meg, de valahogy azt a kívülállóságot is, ami a mai napig jellemző rám. Amikor 80-ban hazajöttünk a nagy magyar kommunista valóságba, az nagyon más világ volt, mint az előző. De aztán persze beleszoktam. Apám elintézte, hogy felvegyenek a Radnótiba, ott meg tízévesen leültettek egy kislány mellé, aki ma a feleségem.

Hát akkor hamar eldőlt minden, jól gondolom?
Egyáltalán nem. Bár viszonylag szokványosan indult, hiszen a gimi után azt csináltam, amit akkoriban sokan: engedelmes gyerekként elfogadtam, amit apám kigondolt nekem, és elmentem a Külker Főiskolára, utána meg a Közgázra, 95-ben pedig elhelyezkedtem a Coopers and Lybrand tanácsadó cégnél. Szóval belecsöppentem a legmagasabb szintű közgazdász világba, és hamar megszereztem azt a tudást, ami különösen a privatizációk idején nagyon kurrens volt.

De még mindig itthon vagyunk, és még mindig messze a szórakoztatóipartól.
Igen, sőt még egy CIB bankos kitérő is belefért, utána viszont már egy Times-ban olvasott hirdetés nyomán Kanadában találtam magam, a Toronto és Vancouver közötti Trans Canadian Highway-n. Aztán egy rossz éttermi döntés nyomán kénytelen voltam megállni és egy mosdót keresni. Az itt létrejött totálisan véletlen találkozó nyomán lettem ott, abban a közép-kanadai, képeslapszerű kisvárosban befektetési tanácsadó. Kábé ilyen véletlen találkozások alakították az életemet Kanadában, hogy aztán végül letelepedjek a világ egyik legkellemesebb helyén, Kelownában, a félsivatagi Okanagan-völgyben, ahol egy független tanácsadó ügynökségnél, az Investors Groupnál kaptam munkát. Ott olyan ügyfélbázist építettem ki az első évben, hogy a cég ötezer tanácsadójából, akik az országban voltak, én lettem a 11.

Szóval tízen megelőztek, micsoda szégyen…
Nem az volt a baj, hanem hogy három év után elkezdett piszkos honvágyam lenni, úgyhogy úgy döntöttem, hazajövök. De közben azért még elmentem Japánba angolt tanítani egy évre, és utána volt még 10 hónapom szakállasan, folyamatosan részegen, ami alatt bejártam a dél-ázsiai régiót, Bangkoktól Laoszon keresztül Vietnamig. Aztán amikor elég volt, már tényleg hazajöttem. Rögtön bele is sétáltam a 2006-os tüntetésekbe, ahol a fejem mellett süvítettek a gumilövedékek.

És akkor jött Caramel?
Még mindig nem… de mindjárt. Előbb még egy kis Fejlesztési Bank, egy csipetnyi OTP… na, és akkor. Egy este elmentem a feleségemmel egy Megasztár felvételre, mert az a kislány, aki mellé annak idején leültettek az iskolapadba, Hadas Kriszta volt, akinek akkor tv2-sként munkaköri kötelessége volt, hogy részt vegyen a felvételen. Nekem fogalmam sem volt a magyar könnyűzenéről, úgy gondoltam, hogy van az LGT és kész. Aztán színpadra lépett Caramel, és elindult a Lélekdonor. Amiről egyébként a mai napig azt gondolom, hogy az egyik legjobb magyar szám. Akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem Szántó Andrist, a SYMA Csarnok akkori tulajdonosát, akit még banki hitelező koromból ismertem, hogy hányan férnek el nála a csarnokban. Az akkoriban egy kiállítási hely volt, ő meg mondta, hogy 5-6 ezren esetleg. Mondom, miért nem csinálunk ott koncerteket? Hallgatás. Tényleg, miért nem csinálunk ott koncerteket? Osztottunk-szoroztunk, és mivel a ház az övé volt, rájöttünk, hogy működhet. Létrehoztuk az InConcertet, és megcsináltuk az első szuperkoncertet, Caramelét. Annyi ember volt benn, hogy kirúgták a falakat, mi meg akkorát szakítottunk rajta, hogy én abból megvettem az egész céget. Közben Caramel menedzsere is lettem, és felépítettük azt a Caramel brandet, ami méltó a tehetségéhez – mert ő egy zseni. Presser szintű. És zsenikkel foglalkozni mindig jó dolog.

És mi hozott a KAPTÁRba?
Ennek annyi a sztorija, hogy amikor a SYMA csarnokot megvette az állam, akkor engem kábé ottfelejtettek még egy ideig az irodámban. De aztán nyilván eljött az idő, amikor feltűnt, hogy vajon milyen alapon használom ott az egyik irodát, és felhívtak, nagyon udvariasan, hogy Balassa úr, meg tudná mutatni a bérleti szerződést… Mondtam nagyon udvariasan, hogy nem, és volt két hetem kiköltözni. Tudtam, hogy a home office nekem nem fog működni, úgyhogy körülnéztem. A KAPTÁRról már hallottam, azt is tudtam, hogy klassz, és beköltöztem. Ennyi. Az az igazság, hogy a magam kívülállóságával úgy érzem, hogy nagyon passzolok ide… itt is ilyen hasonszőrű figurák vannak. Olyan ez a hely, mint egy kis sziget, ami pont megfelelően multikulturális, pont megfelelően független, pont megfelelően dinamikus, és az emberek is jó fejek. Konkrétan akár Kaliforniában is lehetnénk, olyan a hozzáállás, és ez nagyon üdítő…. Na jó, most már abbahagyom, nem akarom túlreklámozni.

Iratkozz fel hírlevelünkre!

Havonta küldünk neked egy levelet az éppen aktuális programokról és híreinkről.

Köszönjük! Sikeresen feliratkoztál

Subscribe to our newsletter

We will send you our news, programmes and promotions monthly

Thank you! You've subscribed successfully.