Hogy kerül az adatvizualizáció a színpadra?
A KAPTÁRos Gál Klaudia grafikus idén egyetlen nem előadóművészként kapta meg a rangos Múzsa Reménység díjat, amit a magyar kultúra napjához kapcsolódva adnak át olyan fiataloknak, akik munkásságukkal, alkotásaikkal vagy művészi produkciójukkal Miskolc hírnevét öregbítik.
Hogy kell ezt elképzelni? Felsétáltál átvenni a díjat egy nagy monitorral a hónod alatt?
Hát majdnem, a díj átvételekor ki is kellett találni, hogy mi legyen a produkcióm, mert az átadó egyben előadóest is volt, ahol a díjazottak műsort adtak. Velem végül egy kisfilm készült, amit ott levetítettek. Ezt egyébként részben a KAPTÁRos kapcsolataimnak köszönhetően sikerült összehozni, mert egy film profi elkészítése azért drága mulatság. Ilyen értelemben KAPTÁRosnak lenni jó befektetés is, itt rengeteg kapcsolat alakul, és nemcsak barátiak, hanem üzletiek is.
Hosszú, rögös út vezetett idáig?
Nem annyira. Egerben, az Eszterházy Károly főiskolán végeztem tervezőgrafika szakon. Ott készítettem a mai napig kedvenc projektemet – amivel meg is nyertem az OTDK (Országos Tudományos Diákköri Konferencia) első helyezését. Ennek az inspirációja egészen a gyerekkoromra nyúlt vissza: anyukám úgy tanult velem, hogy kiterített egy papírt a földre, és arra lerajzolgatta a tudnivalókat. Ez a fajta vizuális tanulás nekem nagyon bevált, főleg történelemből, ahol ott volt az a sok évszám meg az események. Ez járt a fejemben, amikor elkészítettem a tankönyvet, amelyben vizuális kulcsokkal egészítettem ki az információkat. Ez azért jó, mert amikor az ember olvassa a könyvet, akkor az agya automatikusan társítja az információhoz a vizuális jelet. Ehhez elég csak belegondolni abba, milyen sokszor fordul elő, hogy pontosan emlékszünk arra, hogy egy információ mondjuk éppen az oldal tetején, a jobb oldalon volt. Erre alapul az egész: ezeknek a kis ikonoknak a segítségével sokkal könnyebben megjegyzünk hozzá társított információkat. De ez még sokkal korábban volt, és nincs köze ehhez a díjhoz.
Lett folytatása a projektnek?
Készült hozzá videó és alkalmazás is, de csak tervek voltak, nem jelent meg soha. Őszintén szólva nem nagyon mentem utána, mert akkor ez engem nem foglalkoztatott annyira. Inkább azzal voltam elfoglalva, hogy hol fogok tovább tanulni.
Mi lett a döntés, merre vitt az utad?
Dánia lett belőle. Mindig is vonzott a skandináv kultúra, a design, és akkor úgy is gondoltam, hogy Dániában szeretnék élni. Egy másfél éves képzésen vettem részt a Zealand Institutnál, a képzés végén volt egy fél év gyakorlat. Ekkor kerültem a Ferdiohoz, ami nem csak dániai, de nemzetközi viszonylatban is elismert, adatvizualizációval foglalkozó cég, egy csomó díjat is nyertek már. De én leginkább azért szeretem, mert itt nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy mielőtt belekezdünk egy munkába, sokat kutassunk a témában, találkozzunk az ügyféllel, beszélgessünk, finomítgassunk a projekten. Ez nagyon inspiráló folyamat. Egyébként a mai napig itt dolgozom, bár már itthonról, távmunkában.
És mi hozott a KAPTÁRba?
Amikor tavaly nyáron hazaköltöztem, egy hónapig otthon dolgoztam, de az annyira nem működött. Nekem szükségem van egy meghatározott rutinra, hogy menjen a napom: minden nap ugyanakkor kelek, ugyanazt reggelizem, ugyanazt a teát iszom, Dániában, amikor mentem a munkahelyemre, még a vonaton is mindig ugyanazon a helyen ültem. És itthon ez mind hiányzott. Úgyhogy egy idő után elkezdtem közösségi irodákat keresni. Nézegettem a KAPTÁR közösségi oldalait, az iroda design nagyon bejött – mondanom sem kell, nekem ez mennyit számít – amikor pedig megláttam a síelős képeket, el is dőlt a dolog. Tetszik is, a csapat is jó, minden egyben van. Azóta sem bántam meg, hogy így döntöttem.
