KAPTÁR arcok – Gál Klaudia

KAPTÁR arcok – Gál Klaudia

Hogy kerül az adatvizualizáció a színpadra?   A KAPTÁRos Gál Klaudia grafikus idén egyetlen nem előadóművészként kapta meg a rangos Múzsa Reménység díjat, amit a magyar kultúra napjához kapcsolódva adnak át olyan fiataloknak, akik munkásságukkal, alkotásaikkal vagy művészi produkciójukkal Miskolc hírnevét öregbítik.   Hogy kell ezt elképzelni? Felsétáltál átvenni a díjat egy nagy monitorral a hónod alatt? Hát majdnem, a díj átvételekor ki is kellett találni, hogy mi legyen a produkcióm, mert az átadó egyben előadóest is volt, ahol a díjazottak műsort adtak. Velem végül egy kisfilm készült, amit ott levetítettek. Ezt egyébként részben a KAPTÁRos kapcsolataimnak köszönhetően sikerült összehozni, mert egy film profi elkészítése azért drága mulatság. Ilyen értelemben KAPTÁRosnak lenni jó befektetés is, itt rengeteg kapcsolat alakul, és nemcsak barátiak, hanem üzletiek is.   Hosszú, rögös út vezetett idáig? Nem annyira. Egerben, az Eszterházy Károly főiskolán végeztem tervezőgrafika szakon. Ott készítettem a mai napig kedvenc projektemet – amivel meg is nyertem az OTDK (Országos Tudományos Diákköri Konferencia) első helyezését. Ennek az inspirációja egészen a gyerekkoromra nyúlt vissza: anyukám úgy tanult velem, hogy kiterített egy papírt a földre, és arra lerajzolgatta a tudnivalókat. Ez a fajta vizuális tanulás nekem nagyon bevált, főleg történelemből, ahol ott volt az a sok évszám meg az események. Ez járt a fejemben, amikor elkészítettem a tankönyvet, amelyben vizuális kulcsokkal egészítettem ki az információkat. Ez azért jó, mert amikor az ember olvassa a könyvet, akkor az agya automatikusan társítja az információhoz a vizuális jelet. Ehhez elég csak belegondolni abba, milyen sokszor fordul elő, hogy pontosan emlékszünk arra, hogy egy információ mondjuk éppen az oldal tetején, a jobb oldalon volt. Erre alapul az egész: ezeknek...
KAPTÁR arcok – Borszeki Anna

KAPTÁR arcok – Borszeki Anna

Anna idestova fél éve él Magyarországon, eredetileg Moszkvából származik. Sose gondolta volna, hogy egyszer még Budapestre sodorja az élet és a szerelem, pedig mégis így történt. Mindenesetre mi nagyon örülünk, hogy így alakult, hiszen egy igazán közösségi és vidám lány csatlakozott a csapatunkhoz. Ismerd meg Te is Annát és a történetét. Eredetileg nyelvészként végeztem, jelenleg a projektmenedzsment és az üzletfejlesztés teszi ki a mindennapjaimat. A munkám során főleg arra fókuszálok, hogy az orosz nyelvű piacok mellett új területeken is megjelenhessünk a szolgáltatásainkkal. Októberben például egy tömegközlekedési applikációt fejlesztettünk ki Budapesten. (Próbáld ki és jelezd vissza, ha tetszett! – http://bit.ly/2kPSaKV ) Mi zavart a leginkább az otthon dolgozásban? Számomra a home office legrosszabb része az, hogy minden napomat egy zárt térben töltöm, nem érzem az idő múlását és éjszakába nyúlóan dolgozom. Ez eltarthat napokig, hetekig, az idő szalad, feladat feladatot követ, és még ha tartok is egy kis szünetet, vagy együtt vacsorázom a családommal, mindig emészt ez a szörnyű érzés: „Anna, elfelejtetted ezt, meg azt, még meg kell írnod 100 emailt és el kell intézned 200 telefonhívást…” Így egyszerűen nem tudom élvezni a napomat. Mindez persze anyagilag megtérülhet (ami persze nem rossz), viszont ott marad a kérdés: ennyi lenne az élet? Mik voltak a legjobb KAPTÁR pillanataid eddig? Beszéljünk a boldog pillanatokról a KAPTÁRban. Számomra ezekből valamiért mindig rengeteg adódik. A minap például Tamás olyan sütit hozott be, aminél finomabbat még életemben nem kóstoltam! Isteni volt, megettem a doboz felét…:D Vannak olyan napok, amikor mélyen elmerülsz a feladataidban és rájössz, hogy azonnal szükséged van egy ölelésre. Képzeld, itt ezt könnyen megkaphatod és még csak nem is tűnik furcsának! Előfordul, hogy egy péntek este...
KAPTÁR arcok- Balassa János

KAPTÁR arcok- Balassa János

Az örök kívülálló, aki megtalálta a helyét   Megvan az a KAPTÁRos fazon, aki folyton Caramel plakátokkal a hóna alatt mászkál? Ő Balassa János, az InConcert tulajdonosa, akinek a Caramel brandet köszönhetjük. A diplomata apa kisfiának útja a szórakoztatóiparig a közgazdász- és bankvilágon, véletlen találkozásokon és kontinenseken át vezetett.   A bankszektorból azért nem evidens az átjárás abba a világba, ahol most mozogsz. Tényleg nem, de az én életemben a logikátlan fordulatok és a véletlen találkozások a legnagyobb természetességgel és szerencsére úgy követték egymást, hogy mindig jó felé kanyarodott az utam. Az öt év, amit apám kiküldetése révén kisgyerekként New Yorkban töltöttem nem csak az angoltudásomat alapozta meg, de valahogy azt a kívülállóságot is, ami a mai napig jellemző rám. Amikor 80-ban hazajöttünk a nagy magyar kommunista valóságba, az nagyon más világ volt, mint az előző. De aztán persze beleszoktam. Apám elintézte, hogy felvegyenek a Radnótiba, ott meg tízévesen leültettek egy kislány mellé, aki ma a feleségem. Hát akkor hamar eldőlt minden, jól gondolom? Egyáltalán nem. Bár viszonylag szokványosan indult, hiszen a gimi után azt csináltam, amit akkoriban sokan: engedelmes gyerekként elfogadtam, amit apám kigondolt nekem, és elmentem a Külker Főiskolára, utána meg a Közgázra, 95-ben pedig elhelyezkedtem a Coopers and Lybrand tanácsadó cégnél. Szóval belecsöppentem a legmagasabb szintű közgazdász világba, és hamar megszereztem azt a tudást, ami különösen a privatizációk idején nagyon kurrens volt. De még mindig itthon vagyunk, és még mindig messze a szórakoztatóipartól. Igen, sőt még egy CIB bankos kitérő is belefért, utána viszont már egy Times-ban olvasott hirdetés nyomán Kanadában találtam magam, a Toronto és Vancouver közötti Trans Canadian Highway-n. Aztán egy rossz éttermi döntés...